{"id":{"repo_id":"corvinus","oai_identifier":"oai:phd.lib.uni-corvinus.hu:366"},"canonical_url":"https://search.dev.ndltd.org/etd/corvinus/oai:phd.lib.uni-corvinus.hu:366","repository":{"repo_id":"corvinus","name":"Corvinus University of Budapest","base_url":"http://phd.lib.uni-corvinus.hu/cgi/oai2"},"display":{"title":"A demokrácia jelei és lehetőségei Marokkóban. A demokratikus átmenet elméletének alkalmazhatósága egy muszlim ország esetében = Democratisation Theories and Experience: A case study on Morocco","abstract":"„Nem rég a Nyugat még uralta a világot, ma már inkább megérteni próbálja.” - írta Dankwart Rustow 1957-ben (Rustow [1957]: p. 530). 50 évvel később, úgy tűnik, még mindig bőven van mit megérteni. A feladat nem egyszerű: az európai és amerikai tapasztalatokra épült társadalomtudományi normarendszert kell alkalmassá tenni a világ más részeinek leírására, és működésének magyarázatára. Felületesen vizsgálva erre két veszélyesen kényelmes megoldás kínálkozik: az egyik a korábban felhalmozott tudás kritika nélküli alkalmazása a világ minden részén; a másik pedig a korábbi tapasztalatok elvetése és az emberi társadalom leírására használt tudományos fogalmak relativizálása. Ebben a dolgozatban a két szélsőségesen leegyszerűsítő megközelítés helyett egy alaposabb elemzést kínálok, a tudományos igényesség megőrzésével. Azt vizsgálom, hogy az európai és amerikai politológia alapjait képező racionális és intézményi elméletek mennyiben alkalmasak egy muszlim ország politikai rendszerének elemzésére. Azaz, mennyiben általánosíthatók a demokrácia jellemzői, illetve feltételei? A kutatási problémát három kérdésre bontva vizsgálom. (1) Megfigyelhető-e politikai átalakulás Marokkóban? (2) Milyen tényezők magyarázzák az átalakulást vagy annak hiányát? (3) A marokkói megfigyelések megegyeznek-e más régiók korábbi tapasztalataival? A dolgozat első fontos megállapítása, hogy a politikai átalakulás megfigyelhető Marokkóban. A kilencvenes évek folyamán végrehajtott politikai reformok számos demokratikus elemet tartalmaztak, azaz a marokkói politikai rendszer demokratikus irányba mozdult. Ennek két fontos eleme volt: az egyik a formális intézményrendszer reformja, a másik pedig az informális hatalmi monopólium megbomlása. Nőtt a közvetlenül választott képviselőházi helyek aránya, nőtt a parlament jogköre, a végrehajtó hatalom parlamenti ellenőrzése erősödött, a 2002-es választások szabadabb légkörben zajlottak, mint a korábbiak, növekedett a bírói függetlenség, megindult a király személye köré fonódó makhzen rendszer erjedése, valamint erősödött a katonaság feletti civil kontroll. Ezzel együtt, és ez a dolgozat második megfigyelése, Marokkóban nem alakult ki valódi demokrácia, mert a formális demokratikus intézményrendszer nem tudta irányítása alá vonni az államigazgatást. Ennek legfőbb oka, hogy az államigazgatás nem kellőképpen intézményesült: sokkal inkább a királyhoz fűzödő informális kapcsolatokon nyugszik, mint kiszámítható szabályrendszeren. A miniszterelnöknek nincs önálló hatásköre a király jóváhagyása nélkül, a minisztereket a király nevezi ki, a parlament felsőházába többnyire a makhzenhez közel álló regionális tanácsok és szakmai szervezetek küldöttei kerülnek, a törvényeket királyi rendelet hirdeti ki, az alkotmánybíróság tagjainak felét a király nevezi ki, és a legfelsőbb bíróság elnöke szintén a király. A demokratizálódás korlátait vizsgálva kiderült, hogy nem igazolódik az a korábbi hipotézis, miszerint a kulturális sokszínűség inkább hátráltatja, mintsem segíti a politikai átalakulást: a berber szervezetek több esetben a politikai reformok élharcosai voltak, látványos sikereket értek el, az állami egység vagy a közigazgatás intézményeit viszont nem fenyegették. Ugyanakkor az is nyilvánvalóvá vált, hogy a király központi szerepe révén a monarchiában összemosódik az állami egység, a közigazgatás és a politikai rendszer legitimitásának forrása. Azaz a hatalom gyakorlásának eszköze - a közigazgatás -, nem különül el a hatalomért folyó küzdelmet szabályozó politikai intézményrendszertől. A civil társadalom szerepét és a társadalmi értékeket vizsgálva árnyaltabb a képet kapunk. A civil társadalom klasszikus mutatói - a szakszervezetek tagsága, a nyomtatott és elektronikus sajtó közönsége, valamint az oktatási mutatók - mind a civil társadalom gyengeségéről árulkodnak, ugyanakkor egyes szervezetek mégis jelentős erőket tudtak mozgosítani a politikai reformok érdekében. Egyrészt a liberális sajtó és emberjogi szervezetek, amelyek az elitet célozták meg francia nyelvű kaidványaikkal, másrészt pedig az iszlamista szervezetek, amelyek a munkanéküli tömegekre és a feltörekvő kisvállalkozásokra koncentráltak. Úgy tűnik tehát, hogy a civil társadalom erejének kimutatására nem feltétlenül alkalmasak a korábban, más régiókban használt mutatók. A társadalmi értékek esetében kimutatható, hogy a politikai intézményrendszerbe vetett bizalom hiánya ahhoz vezet, hogy az ország lakossága inkább bízik a vallási vezetőkben és a katonaságban. Ugyanakkor az is látszik, hogy ez nem akadályozza a demokratikus értékek általános elfogadását: a kilencvenes években a népesség túlnyomó többsége támogatta a politikai reformokat, a demokráciát, a toleranciát, és elutasította a katonaság uralmát. Úgy látszik tehát, hogy a katonaság, az iszlám és a demokrácia támogatottsága egy időben lehet magas, és a társadalmi értékek szintjén nem szükségszerű az ellentmondás a különböző politikai tényezők között.","abstract_html":"„Nem rég a Nyugat még uralta a világot, ma már inkább megérteni próbálja.” - írta Dankwart Rustow 1957-ben (Rustow [1957]: p. 530). 50 évvel később, úgy tűnik, még mindig bőven van mit megérteni. A feladat nem egyszerű: az európai és amerikai tapasztalatokra épült társadalomtudományi normarendszert kell alkalmassá tenni a világ más részeinek leírására, és működésének magyarázatára. Felületesen vizsgálva erre két veszélyesen kényelmes megoldás kínálkozik: az egyik a korábban felhalmozott tudás kritika nélküli alkalmazása a világ minden részén; a másik pedig a korábbi tapasztalatok elvetése és az emberi társadalom leírására használt tudományos fogalmak relativizálása. Ebben a dolgozatban a két szélsőségesen leegyszerűsítő megközelítés helyett egy alaposabb elemzést kínálok, a tudományos igényesség megőrzésével. Azt vizsgálom, hogy az európai és amerikai politológia alapjait képező racionális és intézményi elméletek mennyiben alkalmasak egy muszlim ország politikai rendszerének elemzésére. Azaz, mennyiben általánosíthatók a demokrácia jellemzői, illetve feltételei? A kutatási problémát három kérdésre bontva vizsgálom. (1) Megfigyelhető-e politikai átalakulás Marokkóban? (2) Milyen tényezők magyarázzák az átalakulást vagy annak hiányát? (3) A marokkói megfigyelések megegyeznek-e más régiók korábbi tapasztalataival? A dolgozat első fontos megállapítása, hogy a politikai átalakulás megfigyelhető Marokkóban. A kilencvenes évek folyamán végrehajtott politikai reformok számos demokratikus elemet tartalmaztak, azaz a marokkói politikai rendszer demokratikus irányba mozdult. Ennek két fontos eleme volt: az egyik a formális intézményrendszer reformja, a másik pedig az informális hatalmi monopólium megbomlása. Nőtt a közvetlenül választott képviselőházi helyek aránya, nőtt a parlament jogköre, a végrehajtó hatalom parlamenti ellenőrzése erősödött, a 2002-es választások szabadabb légkörben zajlottak, mint a korábbiak, növekedett a bírói függetlenség, megindult a király személye köré fonódó makhzen rendszer erjedése, valamint erősödött a katonaság feletti civil kontroll. Ezzel együtt, és ez a dolgozat második megfigyelése, Marokkóban nem alakult ki valódi demokrácia, mert a formális demokratikus intézményrendszer nem tudta irányítása alá vonni az államigazgatást. Ennek legfőbb oka, hogy az államigazgatás nem kellőképpen intézményesült: sokkal inkább a királyhoz fűzödő informális kapcsolatokon nyugszik, mint kiszámítható szabályrendszeren. A miniszterelnöknek nincs önálló hatásköre a király jóváhagyása nélkül, a minisztereket a király nevezi ki, a parlament felsőházába többnyire a makhzenhez közel álló regionális tanácsok és szakmai szervezetek küldöttei kerülnek, a törvényeket királyi rendelet hirdeti ki, az alkotmánybíróság tagjainak felét a király nevezi ki, és a legfelsőbb bíróság elnöke szintén a király. A demokratizálódás korlátait vizsgálva kiderült, hogy nem igazolódik az a korábbi hipotézis, miszerint a kulturális sokszínűség inkább hátráltatja, mintsem segíti a politikai átalakulást: a berber szervezetek több esetben a politikai reformok élharcosai voltak, látványos sikereket értek el, az állami egység vagy a közigazgatás intézményeit viszont nem fenyegették. Ugyanakkor az is nyilvánvalóvá vált, hogy a király központi szerepe révén a monarchiában összemosódik az állami egység, a közigazgatás és a politikai rendszer legitimitásának forrása. Azaz a hatalom gyakorlásának eszköze - a közigazgatás -, nem különül el a hatalomért folyó küzdelmet szabályozó politikai intézményrendszertől. A civil társadalom szerepét és a társadalmi értékeket vizsgálva árnyaltabb a képet kapunk. A civil társadalom klasszikus mutatói - a szakszervezetek tagsága, a nyomtatott és elektronikus sajtó közönsége, valamint az oktatási mutatók - mind a civil társadalom gyengeségéről árulkodnak, ugyanakkor egyes szervezetek mégis jelentős erőket tudtak mozgosítani a politikai reformok érdekében. Egyrészt a liberális sajtó és emberjogi szervezetek, amelyek az elitet célozták meg francia nyelvű kaidványaikkal, másrészt pedig az iszlamista szervezetek, amelyek a munkanéküli tömegekre és a feltörekvő kisvállalkozásokra koncentráltak. Úgy tűnik tehát, hogy a civil társadalom erejének kimutatására nem feltétlenül alkalmasak a korábban, más régiókban használt mutatók. A társadalmi értékek esetében kimutatható, hogy a politikai intézményrendszerbe vetett bizalom hiánya ahhoz vezet, hogy az ország lakossága inkább bízik a vallási vezetőkben és a katonaságban. Ugyanakkor az is látszik, hogy ez nem akadályozza a demokratikus értékek általános elfogadását: a kilencvenes években a népesség túlnyomó többsége támogatta a politikai reformokat, a demokráciát, a toleranciát, és elutasította a katonaság uralmát. Úgy látszik tehát, hogy a katonaság, az iszlám és a demokrácia támogatottsága egy időben lehet magas, és a társadalmi értékek szintjén nem szükségszerű az ellentmondás a különböző politikai tényezők között.","abstract_has_math":false,"creators":["Hudecz, Gergely"],"institution":"Budapesti Corvinus Egyetem","degree_name":"phd","degree_level":"doctoral","degree_discipline":null,"degree_department":null,"school":null,"contributors":[],"advisors":[],"committee_chairs":[],"committee_members":[],"year":2009,"date_issued":"2009-06","date_published":"2009-06","updated_at":"2026-07-24T01:49:20Z","subjects":["Politikatudomány","Nemzetközi kapcsolatok"],"languages":["hu"],"rights":[],"rights_urls":[],"identifier_entries":[]},"links":{"outbound_url":null,"outbound_label":null,"outbound_source":null},"metadata_groups":[{"id":"people","label":"People","entries":[{"key":"dc:creator","label":"Author","values":["Hudecz, Gergely"]}]},{"id":"academic_context","label":"Academic Context","entries":[{"key":"dc:date","label":"Dc Date","values":["2009-06-05"]},{"key":"dc:date.issued","label":"Date","values":["2009-06"]},{"key":"dc:publisher.department","label":"Dc Publisher Department","values":["Nemzetközi Kapcsolatok Doktori Iskola"]},{"key":"dc:publisher.institution","label":"Dc Publisher Institution","values":["Budapesti Corvinus Egyetem"]},{"key":"dc:relation.isreferencedby","label":"Dc Relation Isreferencedby","values":["https://phd.lib.uni-corvinus.hu/366/"]},{"key":"dc:type","label":"Dc Type","values":["Disszertáció"]},{"key":"dc:type.qualificationlevel","label":"Dc Type Qualificationlevel","values":["doctoral"]},{"key":"dc:type.qualificationname","label":"Dc Type Qualificationname","values":["phd"]}]},{"id":"subjects_keywords","label":"Subjects and Keywords","entries":[{"key":"dc:subject","label":"Dc Subject","values":["Politikatudomány","Nemzetközi kapcsolatok"]}]},{"id":"language_rights","label":"Language and Rights","entries":[{"key":"dc:language","label":"Dc Language","values":["hu"]}]},{"id":"identifiers","label":"Identifiers","entries":[{"key":"dc:identifier.uri","label":"Identifier URI","values":["https://phd.lib.uni-corvinus.hu/366/1/hudecz_gergely.pdf","https://phd.lib.uni-corvinus.hu/366/2/hudecz_gergely_thu.pdf","https://phd.lib.uni-corvinus.hu/366/3/hudecz_gergely_ten.pdf"]}]},{"id":"additional","label":"Additional Metadata","entries":[{"key":"dc:description.abstract","label":"Abstract","values":["„Nem rég a Nyugat még uralta a világot, ma már inkább megérteni próbálja.” - írta Dankwart Rustow 1957-ben (Rustow [1957]: p. 530). 50 évvel később, úgy tűnik, még mindig bőven van mit megérteni. A feladat nem egyszerű: az európai és amerikai tapasztalatokra épült társadalomtudományi normarendszert kell alkalmassá tenni a világ más részeinek leírására, és működésének magyarázatára. Felületesen vizsgálva erre két veszélyesen kényelmes megoldás kínálkozik: az egyik a korábban felhalmozott tudás kritika nélküli alkalmazása a világ minden részén; a másik pedig a korábbi tapasztalatok elvetése és az emberi társadalom leírására használt tudományos fogalmak relativizálása. Ebben a dolgozatban a két szélsőségesen leegyszerűsítő megközelítés helyett egy alaposabb elemzést kínálok, a tudományos igényesség megőrzésével. Azt vizsgálom, hogy az európai és amerikai politológia alapjait képező racionális és intézményi elméletek mennyiben alkalmasak egy muszlim ország politikai rendszerének elemzésére. Azaz, mennyiben általánosíthatók a demokrácia jellemzői, illetve feltételei? A kutatási problémát három kérdésre bontva vizsgálom. (1) Megfigyelhető-e politikai átalakulás Marokkóban? (2) Milyen tényezők magyarázzák az átalakulást vagy annak hiányát? (3) A marokkói megfigyelések megegyeznek-e más régiók korábbi tapasztalataival? A dolgozat első fontos megállapítása, hogy a politikai átalakulás megfigyelhető Marokkóban. A kilencvenes évek folyamán végrehajtott politikai reformok számos demokratikus elemet tartalmaztak, azaz a marokkói politikai rendszer demokratikus irányba mozdult. Ennek két fontos eleme volt: az egyik a formális intézményrendszer reformja, a másik pedig az informális hatalmi monopólium megbomlása. Nőtt a közvetlenül választott képviselőházi helyek aránya, nőtt a parlament jogköre, a végrehajtó hatalom parlamenti ellenőrzése erősödött, a 2002-es választások szabadabb légkörben zajlottak, mint a korábbiak, növekedett a bírói függetlenség, megindult a király személye köré fonódó makhzen rendszer erjedése, valamint erősödött a katonaság feletti civil kontroll. Ezzel együtt, és ez a dolgozat második megfigyelése, Marokkóban nem alakult ki valódi demokrácia, mert a formális demokratikus intézményrendszer nem tudta irányítása alá vonni az államigazgatást. Ennek legfőbb oka, hogy az államigazgatás nem kellőképpen intézményesült: sokkal inkább a királyhoz fűzödő informális kapcsolatokon nyugszik, mint kiszámítható szabályrendszeren. A miniszterelnöknek nincs önálló hatásköre a király jóváhagyása nélkül, a minisztereket a király nevezi ki, a parlament felsőházába többnyire a makhzenhez közel álló regionális tanácsok és szakmai szervezetek küldöttei kerülnek, a törvényeket királyi rendelet hirdeti ki, az alkotmánybíróság tagjainak felét a király nevezi ki, és a legfelsőbb bíróság elnöke szintén a király. A demokratizálódás korlátait vizsgálva kiderült, hogy nem igazolódik az a korábbi hipotézis, miszerint a kulturális sokszínűség inkább hátráltatja, mintsem segíti a politikai átalakulást: a berber szervezetek több esetben a politikai reformok élharcosai voltak, látványos sikereket értek el, az állami egység vagy a közigazgatás intézményeit viszont nem fenyegették. Ugyanakkor az is nyilvánvalóvá vált, hogy a király központi szerepe révén a monarchiában összemosódik az állami egység, a közigazgatás és a politikai rendszer legitimitásának forrása. Azaz a hatalom gyakorlásának eszköze - a közigazgatás -, nem különül el a hatalomért folyó küzdelmet szabályozó politikai intézményrendszertől. A civil társadalom szerepét és a társadalmi értékeket vizsgálva árnyaltabb a képet kapunk. A civil társadalom klasszikus mutatói - a szakszervezetek tagsága, a nyomtatott és elektronikus sajtó közönsége, valamint az oktatási mutatók - mind a civil társadalom gyengeségéről árulkodnak, ugyanakkor egyes szervezetek mégis jelentős erőket tudtak mozgosítani a politikai reformok érdekében. Egyrészt a liberális sajtó és emberjogi szervezetek, amelyek az elitet célozták meg francia nyelvű kaidványaikkal, másrészt pedig az iszlamista szervezetek, amelyek a munkanéküli tömegekre és a feltörekvő kisvállalkozásokra koncentráltak. Úgy tűnik tehát, hogy a civil társadalom erejének kimutatására nem feltétlenül alkalmasak a korábban, más régiókban használt mutatók. A társadalmi értékek esetében kimutatható, hogy a politikai intézményrendszerbe vetett bizalom hiánya ahhoz vezet, hogy az ország lakossága inkább bízik a vallási vezetőkben és a katonaságban. Ugyanakkor az is látszik, hogy ez nem akadályozza a demokratikus értékek általános elfogadását: a kilencvenes években a népesség túlnyomó többsége támogatta a politikai reformokat, a demokráciát, a toleranciát, és elutasította a katonaság uralmát. Úgy látszik tehát, hogy a katonaság, az iszlám és a demokrácia támogatottsága egy időben lehet magas, és a társadalmi értékek szintjén nem szükségszerű az ellentmondás a különböző politikai tényezők között."]},{"key":"dc:format","label":"Dc Format","values":["application/pdf"]},{"key":"dc:title","label":"Title","values":["A demokrácia jelei és lehetőségei Marokkóban. A demokratikus átmenet elméletének alkalmazhatósága egy muszlim ország esetében = Democratisation Theories and Experience: A case study on Morocco"]}]}],"canonical_facts":{"dc:creator":["Hudecz, Gergely"],"dc:date":["2009-06-05"],"dc:date.issued":["2009-06"],"dc:description.abstract":["„Nem rég a Nyugat még uralta a világot, ma már inkább megérteni próbálja.” - írta Dankwart Rustow 1957-ben (Rustow [1957]: p. 530). 50 évvel később, úgy tűnik, még mindig bőven van mit megérteni. A feladat nem egyszerű: az európai és amerikai tapasztalatokra épült társadalomtudományi normarendszert kell alkalmassá tenni a világ más részeinek leírására, és működésének magyarázatára. Felületesen vizsgálva erre két veszélyesen kényelmes megoldás kínálkozik: az egyik a korábban felhalmozott tudás kritika nélküli alkalmazása a világ minden részén; a másik pedig a korábbi tapasztalatok elvetése és az emberi társadalom leírására használt tudományos fogalmak relativizálása. Ebben a dolgozatban a két szélsőségesen leegyszerűsítő megközelítés helyett egy alaposabb elemzést kínálok, a tudományos igényesség megőrzésével. Azt vizsgálom, hogy az európai és amerikai politológia alapjait képező racionális és intézményi elméletek mennyiben alkalmasak egy muszlim ország politikai rendszerének elemzésére. Azaz, mennyiben általánosíthatók a demokrácia jellemzői, illetve feltételei? A kutatási problémát három kérdésre bontva vizsgálom. (1) Megfigyelhető-e politikai átalakulás Marokkóban? (2) Milyen tényezők magyarázzák az átalakulást vagy annak hiányát? (3) A marokkói megfigyelések megegyeznek-e más régiók korábbi tapasztalataival? A dolgozat első fontos megállapítása, hogy a politikai átalakulás megfigyelhető Marokkóban. A kilencvenes évek folyamán végrehajtott politikai reformok számos demokratikus elemet tartalmaztak, azaz a marokkói politikai rendszer demokratikus irányba mozdult. Ennek két fontos eleme volt: az egyik a formális intézményrendszer reformja, a másik pedig az informális hatalmi monopólium megbomlása. Nőtt a közvetlenül választott képviselőházi helyek aránya, nőtt a parlament jogköre, a végrehajtó hatalom parlamenti ellenőrzése erősödött, a 2002-es választások szabadabb légkörben zajlottak, mint a korábbiak, növekedett a bírói függetlenség, megindult a király személye köré fonódó makhzen rendszer erjedése, valamint erősödött a katonaság feletti civil kontroll. Ezzel együtt, és ez a dolgozat második megfigyelése, Marokkóban nem alakult ki valódi demokrácia, mert a formális demokratikus intézményrendszer nem tudta irányítása alá vonni az államigazgatást. Ennek legfőbb oka, hogy az államigazgatás nem kellőképpen intézményesült: sokkal inkább a királyhoz fűzödő informális kapcsolatokon nyugszik, mint kiszámítható szabályrendszeren. A miniszterelnöknek nincs önálló hatásköre a király jóváhagyása nélkül, a minisztereket a király nevezi ki, a parlament felsőházába többnyire a makhzenhez közel álló regionális tanácsok és szakmai szervezetek küldöttei kerülnek, a törvényeket királyi rendelet hirdeti ki, az alkotmánybíróság tagjainak felét a király nevezi ki, és a legfelsőbb bíróság elnöke szintén a király. A demokratizálódás korlátait vizsgálva kiderült, hogy nem igazolódik az a korábbi hipotézis, miszerint a kulturális sokszínűség inkább hátráltatja, mintsem segíti a politikai átalakulást: a berber szervezetek több esetben a politikai reformok élharcosai voltak, látványos sikereket értek el, az állami egység vagy a közigazgatás intézményeit viszont nem fenyegették. Ugyanakkor az is nyilvánvalóvá vált, hogy a király központi szerepe révén a monarchiában összemosódik az állami egység, a közigazgatás és a politikai rendszer legitimitásának forrása. Azaz a hatalom gyakorlásának eszköze - a közigazgatás -, nem különül el a hatalomért folyó küzdelmet szabályozó politikai intézményrendszertől. A civil társadalom szerepét és a társadalmi értékeket vizsgálva árnyaltabb a képet kapunk. A civil társadalom klasszikus mutatói - a szakszervezetek tagsága, a nyomtatott és elektronikus sajtó közönsége, valamint az oktatási mutatók - mind a civil társadalom gyengeségéről árulkodnak, ugyanakkor egyes szervezetek mégis jelentős erőket tudtak mozgosítani a politikai reformok érdekében. Egyrészt a liberális sajtó és emberjogi szervezetek, amelyek az elitet célozták meg francia nyelvű kaidványaikkal, másrészt pedig az iszlamista szervezetek, amelyek a munkanéküli tömegekre és a feltörekvő kisvállalkozásokra koncentráltak. Úgy tűnik tehát, hogy a civil társadalom erejének kimutatására nem feltétlenül alkalmasak a korábban, más régiókban használt mutatók. A társadalmi értékek esetében kimutatható, hogy a politikai intézményrendszerbe vetett bizalom hiánya ahhoz vezet, hogy az ország lakossága inkább bízik a vallási vezetőkben és a katonaságban. Ugyanakkor az is látszik, hogy ez nem akadályozza a demokratikus értékek általános elfogadását: a kilencvenes években a népesség túlnyomó többsége támogatta a politikai reformokat, a demokráciát, a toleranciát, és elutasította a katonaság uralmát. Úgy látszik tehát, hogy a katonaság, az iszlám és a demokrácia támogatottsága egy időben lehet magas, és a társadalmi értékek szintjén nem szükségszerű az ellentmondás a különböző politikai tényezők között."],"dc:format":["application/pdf"],"dc:identifier.uri":["https://phd.lib.uni-corvinus.hu/366/1/hudecz_gergely.pdf","https://phd.lib.uni-corvinus.hu/366/2/hudecz_gergely_thu.pdf","https://phd.lib.uni-corvinus.hu/366/3/hudecz_gergely_ten.pdf"],"dc:language":["hu"],"dc:publisher.department":["Nemzetközi Kapcsolatok Doktori Iskola"],"dc:publisher.institution":["Budapesti Corvinus Egyetem"],"dc:relation.isreferencedby":["https://phd.lib.uni-corvinus.hu/366/"],"dc:subject":["Politikatudomány","Nemzetközi kapcsolatok"],"dc:title":["A demokrácia jelei és lehetőségei Marokkóban. A demokratikus átmenet elméletének alkalmazhatósága egy muszlim ország esetében = Democratisation Theories and Experience: A case study on Morocco"],"dc:type":["Disszertáció"],"dc:type.qualificationlevel":["doctoral"],"dc:type.qualificationname":["phd"]},"updated_at":"2026-07-24T01:49:20Z"}