{"id":{"repo_id":"corvinus","oai_identifier":"oai:phd.lib.uni-corvinus.hu:1425"},"canonical_url":"https://search.dev.ndltd.org/etd/corvinus/oai:phd.lib.uni-corvinus.hu:1425","repository":{"repo_id":"corvinus","name":"Corvinus University of Budapest","base_url":"http://phd.lib.uni-corvinus.hu/cgi/oai2"},"display":{"title":"Előre a szocialista úton? A Kínai Kommunista Párt hegemón diskurzusának változatai Dengtől Xiig","abstract":"A modern kínai politika manapság elsősorban Kína gazdasági jelentősége miatt kerül előtérbe, az azonban az ázsiai fejlesztőállamokkal kapcsolatos tapasztalatok birtokában is kuriózumnak számít, hogy a Kínai Népköztársaság 1949-es kikiáltása óta a kommunista párt vezetése alatt áll. A Népköztársaság megalakulását és a fennállásának első 25 évét leginkább Mao Zedong 毛泽东1 diktatórikus uralmával szokás jellemezni, amelynek az alapjául szolgáló, a marxizmus-leninizmust a kínai helyzetre alkalmazó Mao Zedong-i eszme (Mao Zedong sixiang 毛泽东思想) a mai napig megtalálható a kínai alkotmányban és a Kínai Kommunista Párt (KKP) alapszabályában. A KKP lényegében Mao Zedong eszméjének és a marxista hagyomány örököseként definiálja magát. A Kínai Népköztársaság egyúttal mára a bruttó hazai össztermék (GDP) nominális értéke alapján a világ második legnagyobb gazdaságává nőtte ki magát, valamint a bruttó világtermékhez (vásárlóerő-paritáson) a legnagyobb arányban hozzájáruló gazdasággal rendelkező országgá vált.2 Kína páratlan gazdasági fejlődése az 1978-ban bevezetett, Deng Xiaoping 邓小平 nevéhez köthető reformpolitikával indult el. Deng „reform és nyitás” programjának köszönhetően „szocialista piacgazdaság” néven egy határozottan kapitalista jegyeket mutató gazdasági rendszer bontakozott ki a népköztársaságban. Ennek megfelelően 1978 után fokozatos politikai reformra került sor, amelynek keretei között a KKP forradalmi pártból „modernizációs párttá” (Zhang 2008), majd a századfordulóra „kormányzó párttá” (Fewsmith 2021; Vogel 2018; Joseph 2014) alakult át. Ezek alapján a kínai kommunizmus atyja, Mao Zedong szellemi öröksége és politikai munkássága, valamint a Kína jelene közötti folytonosság megkérdőjelezhetőnek tűnik. Felmerül tehát, hogy hogyan lehetséges, hogy a gazdasági rendszer szubsztanciális változása, a termelési feltételek átfogó átalakítása, valamint az egyre jelentősebb világpiaci jelenlét ellenére a kínai politikai berendezkedés szocialista maradt? Hogyan őrizte meg – és őrzi a mai napig – e változó viszonyok között a legitimitását a Kínai Kommunista Párt? E kérdések a posztszocializmus történelmi tapasztalata felől közelítve persze rögtön egy a fortiori tisztázandó problémát implikálnak: ti., hogy egyáltalán beszélhetünk-e szocializmusról a kortárs Kína esetében? A kínai szocializmus sajátossága, hogy a fennálló rendszer és a társadalmi célokat szervező vízió eltávolodik egymástól, a hétköznapi politikai gyakorlatot elsősorban az aktuális körülmények befolyásolják, a rendszer fokozatosan levetkőzi a létező szocialista rendszerek jegyeit; ugyanakkor a társadalmi folyamatok hosszú távú célkitűzéseit továbbra is a szocializmusból vezetik le. Arif Dirlik (1989) a Kínai Népköztársaság jellemzésére a posztszocializmus fogalmát javasolja, amely értelmezésében a szocializmus egy sajátos állapotára utal abban a történeti helyzetben, amelyben a szocializmus politikai metaelmélete háttérbe szorul; a ténylegesen létező szocializmusban a fejlődés lehetősége a kapitalista világrend feltételeihez és igényeihez való alkalmazkodásban3 artikulálódik; a szocializmus betagozódik a nemzeti kontextusba; ugyanakkor az államvezetés továbbra is fenntartja azt az ideológiai premisszát, hogy a reformfolyamat nem kapitalista restaurációhoz vezet. Ez az állapot alapvetően posztkapitalista, vagyis rendszerszintű törekvések jellemzik a kapitalista fejlődés korábbi (különösen a fejlődő országok köréből származó) tapasztalatok alapján beazonosított tökéletlenségeinek kijavítására és negatív hatásainak ellensúlyozására. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül továbbá, hogy a kínai rendszer továbbra is őrzi a létező szocializmus keretrendszerének bizonyos jegyeit – a mezőgazdasági földterület a vidéki kollektívák, a városi földterület pedig az állam kizárólagos tulajdona; az állam monopolizálta az erőforrások kitermelését és elosztását; az állami tulajdonú vállalatok dominálnak a kulcsfontosságú stratégiai ágazatokban (távközlés, kőolajkitermelés, légi közlekedés, autóipar; energiaipar; vasút, hajózás) (Csanádi 2016); a bankrendszer állami tulajdonban van, a jüan árfolyamáról meghozott döntések az ország szuverén döntései (Amin 2016) – végső soron ezek a maradványok megőrzik a szocialista átalakulás lehetőségét (Amin 2016; Arrighi 2008; Dirlik 1989). Ennek megfelelően a disszertációm arra az alapvetésre épül, hogy a kínai rendszer posztszocializmusként jellemezhető.","abstract_html":"A modern kínai politika manapság elsősorban Kína gazdasági jelentősége miatt kerül előtérbe, az azonban az ázsiai fejlesztőállamokkal kapcsolatos tapasztalatok birtokában is kuriózumnak számít, hogy a Kínai Népköztársaság 1949-es kikiáltása óta a kommunista párt vezetése alatt áll. A Népköztársaság megalakulását és a fennállásának első 25 évét leginkább Mao Zedong 毛泽东1 diktatórikus uralmával szokás jellemezni, amelynek az alapjául szolgáló, a marxizmus-leninizmust a kínai helyzetre alkalmazó Mao Zedong-i eszme (Mao Zedong sixiang 毛泽东思想) a mai napig megtalálható a kínai alkotmányban és a Kínai Kommunista Párt (KKP) alapszabályában. A KKP lényegében Mao Zedong eszméjének és a marxista hagyomány örököseként definiálja magát. A Kínai Népköztársaság egyúttal mára a bruttó hazai össztermék (GDP) nominális értéke alapján a világ második legnagyobb gazdaságává nőtte ki magát, valamint a bruttó világtermékhez (vásárlóerő-paritáson) a legnagyobb arányban hozzájáruló gazdasággal rendelkező országgá vált.2 Kína páratlan gazdasági fejlődése az 1978-ban bevezetett, Deng Xiaoping 邓小平 nevéhez köthető reformpolitikával indult el. Deng „reform és nyitás” programjának köszönhetően „szocialista piacgazdaság” néven egy határozottan kapitalista jegyeket mutató gazdasági rendszer bontakozott ki a népköztársaságban. Ennek megfelelően 1978 után fokozatos politikai reformra került sor, amelynek keretei között a KKP forradalmi pártból „modernizációs párttá” (Zhang 2008), majd a századfordulóra „kormányzó párttá” (Fewsmith 2021; Vogel 2018; Joseph 2014) alakult át. Ezek alapján a kínai kommunizmus atyja, Mao Zedong szellemi öröksége és politikai munkássága, valamint a Kína jelene közötti folytonosság megkérdőjelezhetőnek tűnik. Felmerül tehát, hogy hogyan lehetséges, hogy a gazdasági rendszer szubsztanciális változása, a termelési feltételek átfogó átalakítása, valamint az egyre jelentősebb világpiaci jelenlét ellenére a kínai politikai berendezkedés szocialista maradt? Hogyan őrizte meg – és őrzi a mai napig – e változó viszonyok között a legitimitását a Kínai Kommunista Párt? E kérdések a posztszocializmus történelmi tapasztalata felől közelítve persze rögtön egy a fortiori tisztázandó problémát implikálnak: ti., hogy egyáltalán beszélhetünk-e szocializmusról a kortárs Kína esetében? A kínai szocializmus sajátossága, hogy a fennálló rendszer és a társadalmi célokat szervező vízió eltávolodik egymástól, a hétköznapi politikai gyakorlatot elsősorban az aktuális körülmények befolyásolják, a rendszer fokozatosan levetkőzi a létező szocialista rendszerek jegyeit; ugyanakkor a társadalmi folyamatok hosszú távú célkitűzéseit továbbra is a szocializmusból vezetik le. Arif Dirlik (1989) a Kínai Népköztársaság jellemzésére a posztszocializmus fogalmát javasolja, amely értelmezésében a szocializmus egy sajátos állapotára utal abban a történeti helyzetben, amelyben a szocializmus politikai metaelmélete háttérbe szorul; a ténylegesen létező szocializmusban a fejlődés lehetősége a kapitalista világrend feltételeihez és igényeihez való alkalmazkodásban3 artikulálódik; a szocializmus betagozódik a nemzeti kontextusba; ugyanakkor az államvezetés továbbra is fenntartja azt az ideológiai premisszát, hogy a reformfolyamat nem kapitalista restaurációhoz vezet. Ez az állapot alapvetően posztkapitalista, vagyis rendszerszintű törekvések jellemzik a kapitalista fejlődés korábbi (különösen a fejlődő országok köréből származó) tapasztalatok alapján beazonosított tökéletlenségeinek kijavítására és negatív hatásainak ellensúlyozására. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül továbbá, hogy a kínai rendszer továbbra is őrzi a létező szocializmus keretrendszerének bizonyos jegyeit – a mezőgazdasági földterület a vidéki kollektívák, a városi földterület pedig az állam kizárólagos tulajdona; az állam monopolizálta az erőforrások kitermelését és elosztását; az állami tulajdonú vállalatok dominálnak a kulcsfontosságú stratégiai ágazatokban (távközlés, kőolajkitermelés, légi közlekedés, autóipar; energiaipar; vasút, hajózás) (Csanádi 2016); a bankrendszer állami tulajdonban van, a jüan árfolyamáról meghozott döntések az ország szuverén döntései (Amin 2016) – végső soron ezek a maradványok megőrzik a szocialista átalakulás lehetőségét (Amin 2016; Arrighi 2008; Dirlik 1989). Ennek megfelelően a disszertációm arra az alapvetésre épül, hogy a kínai rendszer posztszocializmusként jellemezhető.","abstract_has_math":false,"creators":["Soós, Kinga"],"institution":"Budapesti Corvinus Egyetem","degree_name":"phd","degree_level":"doctoral","degree_discipline":null,"degree_department":null,"school":null,"contributors":[],"advisors":[],"committee_chairs":[],"committee_members":[],"year":2025,"date_issued":"2025-06","date_published":"2025-06","updated_at":"2026-07-24T01:49:47Z","subjects":["Politikatudomány","Nemzetközi kapcsolatok"],"languages":["hu","en"],"rights":[],"rights_urls":[],"identifier_entries":[]},"links":{"outbound_url":null,"outbound_label":null,"outbound_source":null},"metadata_groups":[{"id":"people","label":"People","entries":[{"key":"dc:creator","label":"Author","values":["Soós, Kinga"]}]},{"id":"academic_context","label":"Academic Context","entries":[{"key":"dc:date","label":"Dc Date","values":["2025-06-24"]},{"key":"dc:date.issued","label":"Date","values":["2025-06"]},{"key":"dc:publisher.department","label":"Dc Publisher Department","values":["Nemzetközi Kapcsolatok és Politikatudományi Doktori Iskola"]},{"key":"dc:publisher.institution","label":"Dc Publisher Institution","values":["Budapesti Corvinus Egyetem"]},{"key":"dc:relation.isreferencedby","label":"Dc Relation Isreferencedby","values":["https://phd.lib.uni-corvinus.hu/1425/"]},{"key":"dc:relation.isreferencedby.uri","label":"Dc Relation Isreferencedby URI","values":["https://doi.org/10.14267/phd.2025028"]},{"key":"dc:type","label":"Dc Type","values":["Disszertáció"]},{"key":"dc:type.qualificationlevel","label":"Dc Type Qualificationlevel","values":["doctoral"]},{"key":"dc:type.qualificationname","label":"Dc Type Qualificationname","values":["phd"]}]},{"id":"subjects_keywords","label":"Subjects and Keywords","entries":[{"key":"dc:subject","label":"Dc Subject","values":["Politikatudomány","Nemzetközi kapcsolatok"]}]},{"id":"language_rights","label":"Language and Rights","entries":[{"key":"dc:language","label":"Dc Language","values":["hu","en"]}]},{"id":"identifiers","label":"Identifiers","entries":[{"key":"dc:identifier.uri","label":"Identifier URI","values":["https://phd.lib.uni-corvinus.hu/1425/1/Soos_Kinga_dhu.pdf","https://phd.lib.uni-corvinus.hu/1425/2/Soos_Kinga_thu.pdf","https://phd.lib.uni-corvinus.hu/1425/3/Soos_Kinga_ten.pdf"]}]},{"id":"additional","label":"Additional Metadata","entries":[{"key":"dc:description.abstract","label":"Abstract","values":["A modern kínai politika manapság elsősorban Kína gazdasági jelentősége miatt kerül előtérbe, az azonban az ázsiai fejlesztőállamokkal kapcsolatos tapasztalatok birtokában is kuriózumnak számít, hogy a Kínai Népköztársaság 1949-es kikiáltása óta a kommunista párt vezetése alatt áll. A Népköztársaság megalakulását és a fennállásának első 25 évét leginkább Mao Zedong 毛泽东1 diktatórikus uralmával szokás jellemezni, amelynek az alapjául szolgáló, a marxizmus-leninizmust a kínai helyzetre alkalmazó Mao Zedong-i eszme (Mao Zedong sixiang 毛泽东思想) a mai napig megtalálható a kínai alkotmányban és a Kínai Kommunista Párt (KKP) alapszabályában. A KKP lényegében Mao Zedong eszméjének és a marxista hagyomány örököseként definiálja magát. A Kínai Népköztársaság egyúttal mára a bruttó hazai össztermék (GDP) nominális értéke alapján a világ második legnagyobb gazdaságává nőtte ki magát, valamint a bruttó világtermékhez (vásárlóerő-paritáson) a legnagyobb arányban hozzájáruló gazdasággal rendelkező országgá vált.2 Kína páratlan gazdasági fejlődése az 1978-ban bevezetett, Deng Xiaoping 邓小平 nevéhez köthető reformpolitikával indult el. Deng „reform és nyitás” programjának köszönhetően „szocialista piacgazdaság” néven egy határozottan kapitalista jegyeket mutató gazdasági rendszer bontakozott ki a népköztársaságban. Ennek megfelelően 1978 után fokozatos politikai reformra került sor, amelynek keretei között a KKP forradalmi pártból „modernizációs párttá” (Zhang 2008), majd a századfordulóra „kormányzó párttá” (Fewsmith 2021; Vogel 2018; Joseph 2014) alakult át. Ezek alapján a kínai kommunizmus atyja, Mao Zedong szellemi öröksége és politikai munkássága, valamint a Kína jelene közötti folytonosság megkérdőjelezhetőnek tűnik. Felmerül tehát, hogy hogyan lehetséges, hogy a gazdasági rendszer szubsztanciális változása, a termelési feltételek átfogó átalakítása, valamint az egyre jelentősebb világpiaci jelenlét ellenére a kínai politikai berendezkedés szocialista maradt? Hogyan őrizte meg – és őrzi a mai napig – e változó viszonyok között a legitimitását a Kínai Kommunista Párt? E kérdések a posztszocializmus történelmi tapasztalata felől közelítve persze rögtön egy a fortiori tisztázandó problémát implikálnak: ti., hogy egyáltalán beszélhetünk-e szocializmusról a kortárs Kína esetében? A kínai szocializmus sajátossága, hogy a fennálló rendszer és a társadalmi célokat szervező vízió eltávolodik egymástól, a hétköznapi politikai gyakorlatot elsősorban az aktuális körülmények befolyásolják, a rendszer fokozatosan levetkőzi a létező szocialista rendszerek jegyeit; ugyanakkor a társadalmi folyamatok hosszú távú célkitűzéseit továbbra is a szocializmusból vezetik le. Arif Dirlik (1989) a Kínai Népköztársaság jellemzésére a posztszocializmus fogalmát javasolja, amely értelmezésében a szocializmus egy sajátos állapotára utal abban a történeti helyzetben, amelyben a szocializmus politikai metaelmélete háttérbe szorul; a ténylegesen létező szocializmusban a fejlődés lehetősége a kapitalista világrend feltételeihez és igényeihez való alkalmazkodásban3 artikulálódik; a szocializmus betagozódik a nemzeti kontextusba; ugyanakkor az államvezetés továbbra is fenntartja azt az ideológiai premisszát, hogy a reformfolyamat nem kapitalista restaurációhoz vezet. Ez az állapot alapvetően posztkapitalista, vagyis rendszerszintű törekvések jellemzik a kapitalista fejlődés korábbi (különösen a fejlődő országok köréből származó) tapasztalatok alapján beazonosított tökéletlenségeinek kijavítására és negatív hatásainak ellensúlyozására. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül továbbá, hogy a kínai rendszer továbbra is őrzi a létező szocializmus keretrendszerének bizonyos jegyeit – a mezőgazdasági földterület a vidéki kollektívák, a városi földterület pedig az állam kizárólagos tulajdona; az állam monopolizálta az erőforrások kitermelését és elosztását; az állami tulajdonú vállalatok dominálnak a kulcsfontosságú stratégiai ágazatokban (távközlés, kőolajkitermelés, légi közlekedés, autóipar; energiaipar; vasút, hajózás) (Csanádi 2016); a bankrendszer állami tulajdonban van, a jüan árfolyamáról meghozott döntések az ország szuverén döntései (Amin 2016) – végső soron ezek a maradványok megőrzik a szocialista átalakulás lehetőségét (Amin 2016; Arrighi 2008; Dirlik 1989). Ennek megfelelően a disszertációm arra az alapvetésre épül, hogy a kínai rendszer posztszocializmusként jellemezhető."]},{"key":"dc:format","label":"Dc Format","values":["application/pdf"]},{"key":"dc:title","label":"Title","values":["Előre a szocialista úton? A Kínai Kommunista Párt hegemón diskurzusának változatai Dengtől Xiig"]}]}],"canonical_facts":{"dc:creator":["Soós, Kinga"],"dc:date":["2025-06-24"],"dc:date.issued":["2025-06"],"dc:description.abstract":["A modern kínai politika manapság elsősorban Kína gazdasági jelentősége miatt kerül előtérbe, az azonban az ázsiai fejlesztőállamokkal kapcsolatos tapasztalatok birtokában is kuriózumnak számít, hogy a Kínai Népköztársaság 1949-es kikiáltása óta a kommunista párt vezetése alatt áll. A Népköztársaság megalakulását és a fennállásának első 25 évét leginkább Mao Zedong 毛泽东1 diktatórikus uralmával szokás jellemezni, amelynek az alapjául szolgáló, a marxizmus-leninizmust a kínai helyzetre alkalmazó Mao Zedong-i eszme (Mao Zedong sixiang 毛泽东思想) a mai napig megtalálható a kínai alkotmányban és a Kínai Kommunista Párt (KKP) alapszabályában. A KKP lényegében Mao Zedong eszméjének és a marxista hagyomány örököseként definiálja magát. A Kínai Népköztársaság egyúttal mára a bruttó hazai össztermék (GDP) nominális értéke alapján a világ második legnagyobb gazdaságává nőtte ki magát, valamint a bruttó világtermékhez (vásárlóerő-paritáson) a legnagyobb arányban hozzájáruló gazdasággal rendelkező országgá vált.2 Kína páratlan gazdasági fejlődése az 1978-ban bevezetett, Deng Xiaoping 邓小平 nevéhez köthető reformpolitikával indult el. Deng „reform és nyitás” programjának köszönhetően „szocialista piacgazdaság” néven egy határozottan kapitalista jegyeket mutató gazdasági rendszer bontakozott ki a népköztársaságban. Ennek megfelelően 1978 után fokozatos politikai reformra került sor, amelynek keretei között a KKP forradalmi pártból „modernizációs párttá” (Zhang 2008), majd a századfordulóra „kormányzó párttá” (Fewsmith 2021; Vogel 2018; Joseph 2014) alakult át. Ezek alapján a kínai kommunizmus atyja, Mao Zedong szellemi öröksége és politikai munkássága, valamint a Kína jelene közötti folytonosság megkérdőjelezhetőnek tűnik. Felmerül tehát, hogy hogyan lehetséges, hogy a gazdasági rendszer szubsztanciális változása, a termelési feltételek átfogó átalakítása, valamint az egyre jelentősebb világpiaci jelenlét ellenére a kínai politikai berendezkedés szocialista maradt? Hogyan őrizte meg – és őrzi a mai napig – e változó viszonyok között a legitimitását a Kínai Kommunista Párt? E kérdések a posztszocializmus történelmi tapasztalata felől közelítve persze rögtön egy a fortiori tisztázandó problémát implikálnak: ti., hogy egyáltalán beszélhetünk-e szocializmusról a kortárs Kína esetében? A kínai szocializmus sajátossága, hogy a fennálló rendszer és a társadalmi célokat szervező vízió eltávolodik egymástól, a hétköznapi politikai gyakorlatot elsősorban az aktuális körülmények befolyásolják, a rendszer fokozatosan levetkőzi a létező szocialista rendszerek jegyeit; ugyanakkor a társadalmi folyamatok hosszú távú célkitűzéseit továbbra is a szocializmusból vezetik le. Arif Dirlik (1989) a Kínai Népköztársaság jellemzésére a posztszocializmus fogalmát javasolja, amely értelmezésében a szocializmus egy sajátos állapotára utal abban a történeti helyzetben, amelyben a szocializmus politikai metaelmélete háttérbe szorul; a ténylegesen létező szocializmusban a fejlődés lehetősége a kapitalista világrend feltételeihez és igényeihez való alkalmazkodásban3 artikulálódik; a szocializmus betagozódik a nemzeti kontextusba; ugyanakkor az államvezetés továbbra is fenntartja azt az ideológiai premisszát, hogy a reformfolyamat nem kapitalista restaurációhoz vezet. Ez az állapot alapvetően posztkapitalista, vagyis rendszerszintű törekvések jellemzik a kapitalista fejlődés korábbi (különösen a fejlődő országok köréből származó) tapasztalatok alapján beazonosított tökéletlenségeinek kijavítására és negatív hatásainak ellensúlyozására. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül továbbá, hogy a kínai rendszer továbbra is őrzi a létező szocializmus keretrendszerének bizonyos jegyeit – a mezőgazdasági földterület a vidéki kollektívák, a városi földterület pedig az állam kizárólagos tulajdona; az állam monopolizálta az erőforrások kitermelését és elosztását; az állami tulajdonú vállalatok dominálnak a kulcsfontosságú stratégiai ágazatokban (távközlés, kőolajkitermelés, légi közlekedés, autóipar; energiaipar; vasút, hajózás) (Csanádi 2016); a bankrendszer állami tulajdonban van, a jüan árfolyamáról meghozott döntések az ország szuverén döntései (Amin 2016) – végső soron ezek a maradványok megőrzik a szocialista átalakulás lehetőségét (Amin 2016; Arrighi 2008; Dirlik 1989). Ennek megfelelően a disszertációm arra az alapvetésre épül, hogy a kínai rendszer posztszocializmusként jellemezhető."],"dc:format":["application/pdf"],"dc:identifier.uri":["https://phd.lib.uni-corvinus.hu/1425/1/Soos_Kinga_dhu.pdf","https://phd.lib.uni-corvinus.hu/1425/2/Soos_Kinga_thu.pdf","https://phd.lib.uni-corvinus.hu/1425/3/Soos_Kinga_ten.pdf"],"dc:language":["hu","en"],"dc:publisher.department":["Nemzetközi Kapcsolatok és Politikatudományi Doktori Iskola"],"dc:publisher.institution":["Budapesti Corvinus Egyetem"],"dc:relation.isreferencedby":["https://phd.lib.uni-corvinus.hu/1425/"],"dc:relation.isreferencedby.uri":["https://doi.org/10.14267/phd.2025028"],"dc:subject":["Politikatudomány","Nemzetközi kapcsolatok"],"dc:title":["Előre a szocialista úton? A Kínai Kommunista Párt hegemón diskurzusának változatai Dengtől Xiig"],"dc:type":["Disszertáció"],"dc:type.qualificationlevel":["doctoral"],"dc:type.qualificationname":["phd"]},"updated_at":"2026-07-24T01:49:47Z"}